KILENCEDIK FEJEZET

melyben Simon Templar a szárazföldet kémleli és kiváló prófétának bizonyul

 

A különös utazás során inkább az Angyal beszélt. A kormánykerék mellett állt, a nyitott ajtón át besüvített a szél és meglibegtette a nyakkendőjét, széles vállára rávetült a fény, barnára sült arca vonzóbbnak, vakmerőbbnek és fölényesebbnek látszott, mint valaha.

Sonja olyan közel került hozzá, amennyire más módon soha nem történhetett volna. Nem mintha az Angyal túl sokat mesélt volna magáról – túlságosan széles volt az érdeklődési köre ahhoz, hogy egyhangúan társaloghasson –, de egyénisége kétségtelenül áthatott minden témát, amelyről szó került, bármilyen könnyedén érintette is a dolgot. Arról beszélt, amihez értett, ami érdekelte és amit ő maga tapasztalt. Mesélt a távoli tájakról, ahol megfordult, a gonoszokról, akikkel találkozott, a félelmetes kalandokról, amikben részt vett – s ez még korántsem volt részletes önéletrajz, inkább csak kaleidoszkóp, egy furcsa, csodálatos élet egyes mozzanatai, amelyeket úgy terített a lány elé, ahogy senki más nem tudta volna megtenni; tréfás megjegyzések és jó bemondások fűszerezték az elhangzottakat. Az összefüggéstelen emlékek apró szilánkjaiból építette fel Sonja a férfi képét.

Valóban, Simon sokat mesélt a lánynak pályafutásáról, s még többet az ábrándjairól, amelyeknek sokat köszönhet. Sonja okos nő volt, e fantasztikus tények lényegéből megjelenített egy látomást… az újraszületett D'Artagnant látta benne, aki ezúttal kard nélkül járja a világot.

– Látja – szólalt meg az Angyal – én elég bolond vagyok, ahhoz, hogy higgyek a romantikában. Halálra untam ezt a kort… belefáradtam abba a berozsdásodott valamibe, amelyen az emberek a fejüket törték, könyveket írtak róla és Életnek nevezték. Nem érdekelnek a fecsegő epilepsziások, az ostoba nimfomániások, és a vérszegény művészek Üzenetei, nem akarok találkozni velük. Ha egyáltalán észreveszem őket, hányingerem támad. Az élet üzenete számomra csak a ragyogó élet kihívása, ami nem azt jelenti, hogy az ember a trágyadomb tetején csúszkálva a vacak kis gátlásairól csahol. De arról sincs szó, hogy feltegye a lábát a kandalló párkányra, kenetesen boldog arcot vágjon, Istent pedig egy musicalben szereplő káplánnak vagy pedig Aimé Semple McPhersonnak képzelje. Az élet azokat a dolgokat jelenti, amelyekkel őseink elégedettek voltak, bár gyermekeik olyan átkozottul kifinomodottak lettek, hogy valóban azt hiszik: felmenőik sokkal „rendesebbek” lettek volna, ha lelkük hegeit vakargatják ahelyett, hogy lármás, közönséges dolgokat művelnek. A harcra, gyilkosságra, hirtelen halálra gondolok, a sok jó sörre és arra a tökéletes érzéketlenségre, ahogyan végeztek a gonoszokkal. A hátborzongató ponyvaregény tisztességes, becsületes irodalmi műfaj, mert olyan dolgokkal foglalkozik, amiknek helyük van egy férfi gondolataiban – lovagiasságról, bajba került hölgyekről és az erény diadaláról szól; a végén lemészárolják a gazfickókat, s közben meg folyton verekednek. Talán nem élethű ábrázolás, pedig annak kellene lennie, s ezért a legjobb olvasmány… ha már az emberek cselekvés helyett egy könyvbe kell temetkeznie. De én jobban szeretek tenni valamit…

Más dolgokról is beszélt a lánynak, Sonja agyában egyre tisztábban jelent meg a látomás: hősies lázadás a körülmények ellen, óriási, lázas türelmetlenség, amely fellázad a hétköznapok szürkesége, a fojtogató, lélekölő unalom ellen. Különös hit és kockázatvállalás… melyben nyoma sem volt a keserűségnek, inkább vidám fatalizmus volt, az elveszett ügyek bajnokáé, aki mosolyogva harcol…

– Persze – mondta az Angyal – így az ember törvényenkívüli lesz, nemcsak a valóságban, hanem a szellemében is. De megéri. Hiszen a törvényen kívül álló ember a legnépszerűbb figura az irodalomban. Nem Robin Hood-e minden kisdiák példaképe? S van valami oka annak, hogy az emberek miért rajonganak éppen ezért vagy azért – ez talán az emberiség egyik legalapvetőbb ösztönével magyarázható. Hogy miért? Ugyanazért, amiért Ádám beleharapott az almába, hiszen az ember sajátja, hogy megszegje a törvényt, mert nincs igazi különbség egy jogos akadály legyőzésének izgalma és egy jogszabály tilalmának megszegése között. Az embernek azért van lába, hogy a földön járjon, s ezért, örökségének isteni átka miatt, nem azok közül választja hőseit, akik mindenkinél ügyesebben lépkednek, hanem azok sorából, akik utat törnek egy másik elembe és felszárnyalnak a levegőbe. Éppen így az ember számára ősei, a Mindenható után szabadon, erkölcsi korlátokat állítottak fel, ezért titokban és igazán azokat csodálja, akik dacolnak ezekkel a tilalmakkal. Maga is szeretné megtenni, de nincs hozzá bátorsága, ezért élvezi az ellenszegülést, még ha valaki más is teszi helyette. De hasonlítsa össze ezt az élvezetet magának a törvényszegőnek a boldogságával, aki azért választja ezt az életmódot, mert szereti, s nagyobb, szépen termő gyümölcsöskerteket rabol ki szerte a világon. Ilyenekről álmodozhatott, amikor szurtos kölyökként tollat tűzött a sapkájára.

– Igen, de mi a vége?

– A vége? – kérdezett vissza az Angyal. Tekintete a messzeségbe révedt, arcán vakmerő mosoly derengett. Hát…

 

„Milyen jutalmat tartogat a sors minden nemességért?

Azt, amit a hősies szívek gyakran nyernek el:

becsületet, egyetlen barátot, kínszenvedést, korai halált.”

 

És mégis… nem hiszem, hogy ez csekély ellenszolgáltatás… Emlékszik, amikor Norman Kentről meséltem magának? Amikor visszajöttem Angliába, megkerestem a sírját és ezeket a sorokat vésettem a sírkövére. Tudja, gyakran eszembe jut: büszke lennék rá, ha az enyémen is ez állna, úgy, hogy kiérdemeltem.

Képes volt így beszélni, amikor friss vér tapadt a kezéhez és szívében újabb gyilkosságra készült! A lány egy pillanatig úgy érezte, ez nem lehet igaz – itt ül a férfi mellett, hallgat és nem borzad el az önelégült álszenteskedéstől. De így volt. S ugyanakkor tudta, hogy ez a vád nem állja meg a helyét, a férfi egyszerű őszintesége éppen olyan természetes volt, mint a szavait kísérő mosoly.

Beszélgettek… Az Angyal olyan világot tárt fel Sonja előtt, amelynek létezéséről eddig fogalma sem volt, a ragyogó színek és a csodálatos középkori örömök világát. A varázslatos szavak nyomán ő is olyannak látta, mint Simon Templar – gazdag romantikának, amely nem függ köpönyegektől és ingfodroktól és más díszes külsőségektől, vad szenvedélyek, komor veszedelmek, ábrándos hűségek játékától. Mesét hallgatott, amelyet egy ember megálmodott, s az valóra vált. Gawain ott állt a Grál előtt, Bayard a Gargliano hídján, Roland Spanyolhon kapujában – s mindezt az a hit szőtte át, amiről azt hitte, mindörökre meghalt; tündérarany fonal, amely megnemesített mindent, amit csak érintett. Az álomképek felcsillantak a lány előtt, és meg többet is láthatott volna, de hirtelen megtorpant, pedig olyan könnyen lépést tartott az Angyal szárnyaló gondolataival. Sonja észrevette, hogy a férfi szándékosan kihagyott egy lépést, s ezt nem hagyhatta szó nélkül.

– Igen, de vannak más dolgok is… a maga életében. Még Robin Hood is kénytelen volt elismerni.

– Marianra gondol?

– Roger mesélt róla. Megkérdeztem.

– Patríciáról?

– Igen.

Az Angyal tekintete végigsiklott a parányi fülkén, de nem nézett ki az ablakon.

– Patrícia – megtörtént. Egy kaland során találkoztunk, aztán velem maradt. Többet jelent nekem, mint bárki gondolhatná.

– Szerelmes belé?

Az Angyal megfordult.

– Szerelem? – mondta lágyan. – Mi az a szerelem?

– Magának tudnia kellene.

– Már töprengtem rajta.

Úgy tűnt, már túl hosszú ideje beszélgetnek.

– Sohasem volt szerelmes? – kérdezte a lány.

Az Angyal felhúzta a kabátujját és elgondolkodva nézett az órájára.

– Már közeledünk a parthoz – mondta. – Átvenné a kormánykereket drágám, amíg én lemegyek és körülnézek?

 

2.

 

Néhány percig távol volt és amikor visszatért, mintha más ember lépett volna be a fülkébe. Alapjában véve nem változott meg, talán még jobban hasonlított önmagára, mint valaha. Az Angyal volt, akivel Sonja először találkozott, angyali mosollyal, angyali külsővel, angyali pajzánság csillogott a szemében, de egész angyali mivolta valahogy elkülönült a férfitől. A lány egy szívdobogtatóan heves villanás alatt megértette, miért…

– Az apja jachtján nem szoktak őrséget állítani? – érdeklődött az Angyal. – Vagy éjszaka nincsenek szolgálatban?

– Nem is tudom.

– Nos, ezen az átkozott bárkán úgy látszik, ez a szokás. Az ördög vigye el, hát nem megfeledkeztem a csibészről?

– Biztosan meghallotta, amikor leeresztette a csónakot.

Az Angyal megrázta a fejét, és boldogan elvigyorodott.

– Nem hallott semmit! Sokat köszönhetünk ennek a rendetlen bandának. Biztosan elaludt, különben már rég tudomást szerzett volna a dologról. De később felébredt, láttam, hogy cigarettára gyújt, amikor kimentem a hídra. S a dohányzás igen jó ötlet volt tőle, mert olyan biztosan láttam a szárazföldet, mint az is biztos, hogy púp van a teve hátán… s pár perc múlva neki is észre kellett volna vennie.

– Most mit csinálunk?

– Most már semmit, kedvesem – nevetett Simon és a lány nem kérdezett tovább.

Simon nekitámaszkodott az iránytű dobozának, cigarettát vett elő és fellobbant öngyújtójának lángja. A kaland ismét magával ragadta, a lány észrevette minden jelét. Az a kis közjáték, amelyről beszámolt, apróság volt, de megbillentette a mérleg nyelvét. Bár nyugodtan, lustán támaszkodott az iránytű dobozához, a lazításban fojtott erő és fenyegetés rejlett. Nem színészkedett, a lesben álló leopárdra emlékeztetett, ajkának vonala, a tiszta szemekben bujkáló mosoly bizonyították, hogy felkészült a küzdelemre.

Aztán kiegyenesedett, úgy pattant fel, mint az acélrugó. A lány vállára tette a kezét.

– Jöjjön ki és nézze meg.

Sonja kiékelte a kormánykereket és követte a férfit.

A szellő hűvösen, cirógatóan simította végig a haját, mint valami tengeri sellő lehelete, suttogott a kötélzet között, szelíden susogott a hajó zúgása mellett. Az égen áttetsző ezüstporral hintett, bíbor fátyol lebegett, a csillagok felé nyúló árbocok fölött a hold sápadt fénye vibrált, s ez tükröződött a tarajos hullámokon is. Előttük, jobb oldalon, ahogy az Angyal megjósolta, a szárazföld sötét vonala emelkedett ki a tengerből…

Az Angyal hangja kissé megremegett a boldogságtól.

– Most már rövidesen megkezdődik a móka… Kíváncsi vagyok, vajon valamennyien lefeküdtek-e és ágyukban álmodoznak a holnap reggeli lapokban olvasható gyászjelentésemről… Tudja, milyen bájos találkozás lenne, ha a Szépfiú rikító csíkos pizsamában és rózsaszínű papucsban fogadna minket! Biztos vagyok benne, hogy a Szépfiú csíkos pizsamát visel – jelentette ki határozottan.

A lány nem kérdezhette meg, hogy a férfi miért tartja a csíkos pizsamát a gonoszok elengedhetetlen kellékének. Sir Isaac Lessing is kedveli e csíkos öltözéket. A nyáron együtt töltöttek egy hetet az ascoti lóverseny idején egy vidéki kastélyban, s találkozott vele amikor éppen kilépett a fürdőszobából…

– Nem aggódik Rogerért? – kérdezte hirtelen.

– Egy kicsit… Remek fickó, magam tanítgattam.

– Ugyanúgy gondolkodik, mint maga?

– Az életről alkotott véleményére kíváncsi?

– Igen.

Simon a korlátnak támaszkodott és a lassan felbukkanó szárazföldre nézett.

– Nem tudom – felelte. – Vigyen el az ördög, ha tudom… Persze, én vittem bele mindenbe, de nem volt nehéz dolgom. Legalább volt mit csinálnia. Aztán összekerült egy lánnyal, ez befejezte volna a kapcsolatunkat, de a lány csúnyán elhagyta. Ettől kezdve – talán megérti – még hevesebben vetette bele magát az ügyekbe. És nem mondhatom, hogy nem örültem, amikor visszajött.

– Azt hiszi, maga mellett marad?

– Sosem kérdeztem meg, kedvesem. Nem kötöttünk szerződést, ha erre gondol. De azt tudom, hogy ebből a játszmából legfeljebb dinamittal lehetne kigolyózni és ez a másik ok, hogy nem aggódom érte különösebben ma éjszaka. Tudja, valamikor Norman, ő meg én voltunk a Három testőr… és azt hiszem, Roger legalább annyira szeretne Mariusszal szembenézni, mint én…

– Meg akarja ölni Mariust?

Az Angyal cigarettájának vége felparázslott, mélyet szívott belőle, majd szelíden a lányra nézett.

– Persze – mondta egyszerűen. – Miért ne?

Sonja Delmar nem válaszolt, a part felé fordította arcát. Szavak izzottak az agyában, szeretett volna felkiáltani, de elszorult a torka. Az Angyal figyelmeztette, s ezt csak egy bolond nem vehette komolyan. „TILOS A BEMENET!” – mutatta a tábla. S a férfi nem is egyszer, hanem kétszer is szelíden elterelte a tilosból, még mielőtt konokságában kierőszakolta volna az erélyesebb eljárást. S mégis olyan könnyedén és őszintén törte meg a feszültséget, akár az egész varázslatos hangulatot, s most már valószínűleg ki is vetette agyából az egészet. Nem tudott mogorva lenni, nem tudta elfojtani az őszinteségét, finoman harmadszor is értésére adta a lánynak, hogy semmi keresnivalója nincs Roger életében, és Sonja nem volt elég merész ahhoz, hogy ismét felvesse a kérdést.

 

3.

 

A hajó a sötéten csillogó, fémes hullámokon át haladt előre, az Angyal öngyújtójának lángja ismét fellobbant. A szélzúgásban alig hallatszott halk nevetése.

– Ha be akarja púderezni az orrát, Sonja – mormolta – akkor itt az idő. Azt hiszem, pár perc múlva odébbállunk. Nem akarom egészen az ajtóig vezetni ezt a gondolát, fogalmam sincs róla, milyen itt a partvidék és átkozottul kellemetlen lenne, ha éppen a válságos pillanatban zátonyra futnánk.

– S még akkor sem tudjuk, hol értünk partot – mondta a lány.

– Nos, nem számítok arra, hogy száz mérfölddel odébb találjuk magunkat, s a legközelebbi útjelző tábla alapján tájékozódunk… Hála Istennek! Tudja, kislány, azt hiszem, hogy ha megérkezünk, Marius éléskamrája jobban érdekel majd, mint a pizsamája…

Annyi más dologra kellett gondolnia, hogy csak most döbbent rá, átélt egy meglehetősen mozgalmas napot, s csupán reggelizett és egy szendvicset evett a vasútállomáson. S ha az Angyalnak támadt egy ötlete, nem kellett hozzá segítség, hogy meg is valósítsa. Fürkésző pillantást vetett a szárazföldre, majd elindult, hogy felkutassa a hajó konyháját. Néhány perc múlva visszatért a hídra, zsebei tömve voltak, mindkét kezében jókora szendvicset tartott. Az utolsó percben érkezett – sokkal gyorsabban közeledtek a part felé, mint gondolta.

– Tessék, gyermekem, aztán indulás – hadarta. – A zenekar már fel van hangolva, rövidesen elkezdhetjük a szimfóniánkat. – Elvigyorodott, a lány kezébe nyomta a szendvicseket. – Induljon lefelé a hágcsón, szépségem, és kezdjen harapdálni ezekből; rögtön jövök, csak rögzítem a kormányt.

– Oké, Simon…

De mégsem indult rögtön. Csak állt és a férfit nézte a csillagfényben. Az Angyal hallotta gyors lélegzését és zavart kérdés formálódott az agyában, már-már kimondta, de mielőtt megszólalhatott volna, a lány ajka könnyedén végigsimított a száján. Aztán egyedül maradt.

– Köszönöm, Sonja – suttogta. Tudta, hogy senki sem hallhatja.

Aztán gyorsan visszament a kormányfülkébe, megragadta a kerék fogantyúit és rögzítette őket. Megint visszaemlékezett a dalra:

 

„Szende szűz nem akar várni;

Bár még csak tizenhat éves,

Oltár elé akar állni.

Bár az oltár kriptasír lesz…”

 

Az Angyal gúnyosan elmosolyodott.

Egy darabig ismét megpörgette a kormánykereket, aztán kilépett a hídra. A part egyre közelebb volt. Visszasietett a fülkébe és most hosszabb ideig tartotta a kormányt, majd kinézett, a part a hajó tatja mögött húzódott. Hálát adott az egeknek, miközben ismét kiékelte a kormányszerkezetet. A híd jobboldalán heverő kormányos és a harmadtiszt már eszméletre tértek. Dühös tehetetlenséggel fészkelődtek, az Angyal megállt előttük és csúfolódva meghajolt.

– Bon soir, mes enfants – mormolta. – Adják át üdvözletemet Mr. Vaszilovnak.

Végigszaladt a felső fedélzeten, majd odaért a lenti kabinhoz. Csak pár másodpercet időzött ott, aztán tovább rohant a főfedélzetre. Most, hogy a hajó újra a nyílt tenger felé tart, minden másodperc számít, mely újabb unalmas evezés fárasztó feladatát jelentette volna az Angyalnak, aki, hogy elkerülje a terhes feladatot, a villámnál is gyorsabban száguldott a kötélhágcsó felé.

A lány ott várta.

– Sikerült betöltenie a fájdalmas űrt, drágám? Hát akkor álljon ide és készüljön fel az ugrásra, amikor jelt adok. Semmiség az egész… de ne veszítse el a fejét, mert nem tudom a csónakot örökké tartani.

Letérdelt, átkarolta a korlát alsó részét, majd megragadta a vontatókötelet. Lassan húzta a csónakot a vasrácshoz, amelyen álltak, addig, amíg csak egy lábnyira volt a hajó oldalától.

– Most! – sziszegte az Angyal összeszorított fogakkal és a lány ugrott.

Az Angyal látta, hogy a csónak megbillen az erős hullámzásban, Sonja megbotlik, visszafojtotta a lélegzetét, de a lány jó helyre huppant, éppenhogy a csónak oldalán belül, félkézzel a peremet markolta, a másik a vízben lógott. Figyelte, amint a lány hátra kúszik, aztán elengedte a kötelet, begombolta a kabátját és könnyedén utána ugrott.

Az egyik evező megütötte a térdét, majdnem elesett, de sikerült megtalálnia az egyensúlyát és tőre megvillant a kezében. Egyszer, kétszer vágott a feszülő kötélre, amely tompa pengéssel szakadt el. A hajó oldala mintha nekilendült volna, óriási mozgó falként suhant el mellettük.

– Halleluja! – szólalt meg áhítatosan az Angyal.

Az átszállás vidám manőver volt, a maga szerény módján; úgy zajlott le, ahogy számított rá, bár nem volt hajlandó előre aggódnia miatta. S az eredmény ez esetben igazolta elképzelését.

Vidáman intett a lánynak és előrekúszott. Mintha egy megbolondult mozgólépcsőn igyekezett volna céljához, egyre csak visszacsúszott. Végre elérte az evezőket, a hajó sötét tatja ekkor suhant el mellettük, olyan közel, hogy kinyújtott kézzel elérhette volna. A törékeny lélekvesztő felágaskodott és éles csattanással zuhant alá a hullámvölgybe. Finom tajték csapott az arcukba.

– Jót tesz az arcbőrnek! – nevetett az Angyal és belemártotta az evezőket a vízbe.

A mentőcsónak megperdült, simább vizekre siklott. Az Angyal néhány erős evezőcsapással véget vetett az izgalmas pillanatoknak.

– Bravó…

Az Angyal az evezőkre támaszkodott, míg a törékeny vizijármű viszonylagos egyensúlyba került, óvatosan letörölte a sós tajtékot az arcáról. A lány válla fölött figyelte az elhaladó hajó árnyékos tömegét, amely hatalmas szörnyként suhant a messzeség felé. Gépeinek egyenletes lüktetése egyre halkabb lett, s rövidesen elnyomta a partra verődő hullámok moraja…

Az Angyal előre nyúlt, felemelt egy megviselt szendvicset a lány öléből és elégedetten beleharapott.

– Minden oké, kislány?

– Minden rendben van, nagyfőnök.

– Bátorság! – Az Angyal lelkes optimizmusa kicsendült a hangjából. – És most foglalkozzon a vitaminokkal, drágám, amíg én Kharón szerepét játszom. Üres gyomorral nem sokat ér az ember és ez a buli csak most kezdődik!

Az Angyal tele szájjal újra megragadta az evezőket.

 

4.

 

Jó húsz perces kemény evezés után értek el a partra, s az Angyal ezt az éjszakai munkát is vidáman végezte. Mély és tartós elégedettséggel forgatta az evezőket, érezte, hogy izmai sima ritmusban feszülnek meg, s az a tény, hogy egy mentőcsónak legénysége általában nem egy evezősből szokott állni, semmit sem vont le élvezetéből. Ez az éjszaka nem tartozott az átlagember vágyálmai közé, de az Angyal nem panaszkodott. Általában szeretett mindent egyedül csinálni, s ha a körülmények úgy hozták, hogy egymaga töltse be egy rezesbanda szerepét, máris kész volt belemelegedni a helyzetbe. Így aztán nagy örömmel evezett, és amikor a csónak csikorogva partot ért, testének minden porcikájában új erő boldog lüktetését érezte.

– Erre, szívecském!

Felállt a csónak orrában. Szerencsére a part meredek volt, amikor a hullámverést figyelte, rájött, hogy egyetlen ugrással a szárazon köthet ki. A lány követte. Amikor lába a kavicsot érintette, az Angyal felemelte, hogy az előretörő hullámok elől biztonságba helyezze. Majd csípőre tett kézzel megállt mellette.

– Megjött a tengerész, hazatért a muriból… És most előre, vár az Everest!

Megfogta a lány karját és átvezette a kövek között. Előttük alacsony falféle emelkedett. Könnyedén átemelte Sonját, majd egy pillanat múlva maga is követte, aztán felnevetett.

– Szent Kleofás! Ez vitathatatlanul a mi esténk!

– Miért? Tudja, hogy hol vagyunk?

– Ezt nem tudnám megmondani. De az biztos, hogy nem kell hegyet másznunk. Indulás, Sonja!

A tengerparti lejtő ott vált meredekebbé, ahol álltak. De csak törpe bokrokkal benőtt, szelíd lankák emelkedtek előttük. Lassan, de kitartóan kapaszkodtak felfelé. Az Angyal különleges érzékkel találta meg az utat a sziklák és a bokrok között. Talán ötven lépésen át a lejtő meredek volt, s vigyázniuk kellett, hová lépnek, de aztán fokozatosan enyhült egészen a gerincig. Most már füvön lépkedtek…

A domb tetején, egy félig bedőlt kerítésnél megálltak, a lány kifújta magát.

Nyolcvan lábnyira alattuk, a tenger olyan volt, mint valami fekete bársony, amelyet a világ mélyére terítettek, a kelme felett két fénypont mozgott – a hajó árboclámpásai, a hajóé, amelyről megszöktek. A partot áthatolhatatlan homály borította. A mögöttük lévő táj ismét emelkedni látszott, a távolban újabb domb tűnt fel, amelynek legtávolabbi hajlatán egyetlen magányos fénypont világított.

– Ahol ház áll, ott útnak is kell lennie – vélekedett az Angyal. – Talán már előbb is találunk utat, de mindenesetre arrafelé kell indulnunk. Mehetünk?

– Persze.

Az Angyal könnyedén karjába vette a lányt és átemelte a kerítésen. Egy pillanat múlva egymás mellett lépkedtek.

Az Angyal jókedve átragadt a lányra is. Úgy érezte, hogy benne is feltámad a kalandvágy, épp úgy, mint a másikban. A józan ész tovatűnt, Simon fantasztikus öröme vette át a helyét. Sonja rápillantott karórájának világító számlapjára, és elámult, hogy mennyi az idő. Csak most kezdett ráébredni, mennyit is élt át egy nap és két fél éjszaka alatt, s ez elkábította. Az óramutató négyszer járt körbe, s ez a negyvennyolc óra most az örökkévalóságot jelentette; egész élete felgyorsult, szellemileg, érzelmileg egyaránt és az események elképesztő irama cseppet sem lepte meg azt a Sonja Delmart, aki néhány nappal ezelőtt még halálra rémült volna mindezektől.

A magas fű zizegett a bokájuk körül. Mélyedésbe jutottak, majd ismét felkapaszkodtak, egy sövényhez értek, de az Angyal megtalálta a nyílást, olyan könnyen, mintha nappali világosság lett volna. Aztán szántóföldön baktattak át. Sonja egyszer megbotlott, de a férfi elkapta. Az Angyalnak szinte természetfölötti tájékozódó képessége volt, a következő mezőn megállította, intett, hogy kerüljön meg egy kidőlt fát, amelyet a lány nem vett észre. Újabb sövény, árok, búzaföld; egyenes utat találtak benne, a lány hallotta, hogy az Angyal letép egy maroknyi kalászt.

– Már elmúlt a vasárnap – jegyezte meg –, így nem fognak lehordani.

Sonja megint elámult az Angyal elméjén, hogy ilyen körülmények között olyan kellemes, távoli dolgokra emlékezik… a Bibliára, amely megtiltja, hogy vasárnap búzaföldön sétáljanak keresztül… Oh, Palesztina földjei!

Most egy kapuhoz értek, az Angyal könnyedén végigsimított a tetején, drótot keresett, aztán megtorpant.

– Mi történt? – kérdezte a lány.

– Ott az út!

Ha Cortez áll itt ebben a pillanatban és a Csendes-óceánra tekint, boldogsága biztos nem ért volna fel az Angyaléval.

Átvetette magát a kapun, a lány óvatosabban követte. Simon mosolyogva emelte le, majd tovább indultak. Az úthoz értek, mely valójában csak ösvény volt, de könnyebben lehetett haladni rajta. Fél mérföldön át követték a kanyargását, a lány teljesen elveszítette tájékozódó képességét. A lelkesedés, ami eddig fűtötte, kissé lankadt, ez az út, vagy inkább ösvény már sokkal prózaibb környezetre és éjszakákra emlékeztette. Úticéljuk küszöbéhez közeledtek…

Simon Templar azonban boldog volt, dúdolva lépegetett az ösvényen. Sonja hatodik érzékével megsejtette, hogy az Angyal irama felgyorsult, bár ez nem tette próbára a lány tűrőképességét. Szótlansága még fontosabbá tette jelenlétét.

Tovább mentek az ösvényen. Az Angyal hirtelen megállt, abbahagyta a dúdolást, a lány látta, hogy a dűlő egy igazi útra vezette őket. Az út mindkét szélén távíró-oszlopok sorakoztak. Simon és Sonja éppen egy kanyarnál álltak. Út volt, igazi út…

– Nem látok útjelző táblát – mondta kételkedve a lány. – Merre…

– Figyeljen csak!

Sonja feszülten hallgatózott, a távolból egy erős autómotor zúgása hallatszott.

– Ki törődik az útjelzőkkel? – vont vállat az Angyal. – Talán ez a pasas fel is vesz minket, lehetséges, hogy éppen Roger…

Ott várakoztak az út mentén. A zúgás egyre hangosabb lett. Simon előremutatott, a lány észrevette a reflektorok halvány fényét, amelyek sápadtan tükröződtek az égen, majd egy facsoportot világított meg a kocsi lámpáinak fénysugara.

– Mindjárt felszállunk a Salthambe tartó menetrendszerű járatra!

Az Angyal kiállt az út közepére. Mögötte, a következő kanyarnál sövény és fa körvonalai bontakoztak ki az erősödő fényben. Az autó zúgása erősödött. A reflektorfény végigsiklott a sövényen, aztán az úton táncolt, fura árnyékokat vetett, az Angyal ott állt a vakító fénypásztában és integetett.

Sonja hallotta a fékcsikorgást, Simon oldalt lépett, az autó elsuhant mellettük, de nemsokára megállt.

Az Angyal odasietett, Sonja Delmar követte.

– Meg tudná mondani, kérem…

– Ja!

Az egyszótagú válasz torokhangú mélységének hallatán az Angyal keze a csípőjéhez lendült, de az autóban ülő férfi már rászegezte a revolverét. Simon még idejében felfogta a dolgot.

De a lány csak egy lépésnyire állt és nála is volt fegyver. Simon felkészült a dörrenésre…

– Emelje fel a kezét, Herr Angyal!

Gúnyos diadal színezte a rekedtes hangot, és az Angyal hunyorogva a reflektor fényében végre felismerte a vezetőt. Lassan emelte a kezét és nagyot sóhajtott.

– Istenem! – mondta az Angyal, aki még szorult helyzetben sem szokott káromkodni. – A drága, öreg Hermann! Mégis csak találtunk valakit, aki hajlandó felvenni minket!